Chapter 9. - Az ébredés

Sziasztok drága olvasóim!:)

Nem tudom nektek elégszer megköszönni azt a támogatást, amit kapok tőletek, ismételten nagyon-nagyon jól estek a csodálatos visszajelzések, amiket kaptam, és a támogatás, amit nyújtotok nekem, elképesztő. Köszönöm a TÖBB, MINT 700 megtekintést, imádlak titeket!

Cserébe hoztam nektek egy kicsit érzelmes, bár nem hosszú fejezetet. Ha megkérnélek titeket, komiznátok? És néhány feliratkozó is jól esne. Kérlek osszátok a blogot, ajánljátok a barátaitoknak, ha tetszik nektek! Sajnálom, hogy ismét így megvárattalak benneteket, de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!

Have a nice day guys!:) xx Ani 

A halál és az élet közötti állapot békés. Csukott szemmel lebegek egy másik világban. Egy világban, ahol nincs szomorúság, fájdalom, és gyűlölet, csak öröm, boldogság, és szeretet. Szeretem ezt a világot. Olyan nyugodt. Egy sötét alagútban vagyok egyedül, de mégis boldogan. Hirtelen meglátok egy gitárt. Leülök a csupasz, de még is oly puha földre, kezembe veszem a hangszert és játszani kezdek. Hirtelen dalra fakadok. Hangom más, mint az emberi világban. Olyan angyali. Csengő, csilingelő, és megnyugtató. Mint itt minden. De azért folytatom a dalt.

Give me love like her,
'cause lately I've been waking up alone,
Paint splattered teardrops on my shirt,
Told you I'd let them go,
And that I'll fight my corner,
Maybe tonight I'll call ya,
After my blood turns into alcohol,
No, I just wanna hold ya.

Give a little time to me or burn this out,
We'll play hide and seek to turn this around,
All I want is the taste that your lips allow,
My, my, my, my, oh give me love,
My, my, my, my, oh give me love,
My, my, my, my, oh give me love,
My, my, my, my, oh give me love,
My, my, my, my, oh give me love.”

Éneklem Ed Sheeran csodálatos sorait Give me love című fantasztikus számából. Mindig is szerettem ezt a dalt. Olyan érzéseket kelt bennem, amiket szavakkal nem lehet megfogalmazni. Dallamos és gyönyörű. A szövege is igaz rám. Letettem a gitárt és csak ültem egymagamban. Gondolkodni kezdtem az emberi életemen. Nem voltam boldog. Legalább is gyermekként nem. Az utóbbi hetekben viszont igen. Hirtelen elfogott egy rossz érzés. A barátaim nincsenek itt velem. Azt akarom, hogy ők is itt legyenek, hiszen ez a hely maga a paradicsom. Itt mindenki boldog lenne, és együtt lehetnénk. Nyilván most az emberek világában vannak, és nem tudják, mi történt velem. Aggódnak miattam. Hiányoznak.

Abban a pillanatban egy kicsiny fényt láttam az alagút végén. Olyan hívogató volt. Nyújtottam a kezem felé, lépkedtem, és már azon voltam, hogy átlépjek, mikor egy kar megragadott, és visszahúzott. Nyöszörögtem, de nem engedett el. Tiltakozni nem tudtam, túl gyenge voltam hozzá képest. Hirtelen éles fejfájás hasított belém. Újra megéreztem a vérszagot. Undorodom a vértől. Fejem tompán lüktetett. Felnyögtem. Illetve csak akartam. Szempilláim kissé rebegtetve lassan kinyitottam a szemem. Odakaptam kezemmel – amin már nem volt kötél – a fejemhez és fájdalmakkal küszködve lassan körbenéztem a helységben. A látottak alapján egy sötét raktárban voltam és az egyik sarokban feküdtem.
- Hahó. Van itt valaki? – szólaltam volna meg, de szavakra nyitott számon nem jöttek ki hangok. Ismét körbenéztem. Próbáltam megmozdítani a lábaimat, és sikerült. Magamban felszisszentem, mert mozdulataim fájdalommal jártak. Elhatároztam, hogy megpróbálok felállni. Pár perc próbálkozás után abbahagytam mozdulatsoraimat. Éreztem, hogy a sós folyadék égeti a szemem, ami lassacskán kövér könnycsepp formájában gördült le az arcomon. Visszacsúsztam a sarokba, és arcomat tenyerembe temetve kezdtem el zokogni. Eddig csak esténként sírtam, amikor senki nem látta, senki nem hallotta. De már nem tudtam magamban tartani.
Ordítani akartam. És sikerült. Egy hatalmas sikítással keresztezett üvöltés szaladt ki számon. Még magam is meglepődtem hangom erején. Kétségbeesett és szívszorító volt. Hirtelen a raktár ajtaja felől mozgolódást hallottam. A kapu lassan kinyitódott.
- Ó, hát felébredtél csipkerózsika? – vigyorgott gonoszul egy férfi. A gyér fényben alig tudtam szemügyre venni. Amit meg tudtam róla állapítani, hogy körülbelül ötven éves lehetett, kigyúrt, kopasz, iszonyat erős, és fekete trikója alól néhány helyen kilógó felsőtestének részeit tetoválás díszítette. Féltem tőle.
- M-mit akar tőlem? – kérdeztem erőteljesen, habár arcomon még mindig patakzottak a könnyek, nem törtem meg.
- Valaki beszélni akar veled. – vont vállat hanyagul.
- És ezért kellett elrabolni? – néztem rá hitetlenül, és ismét sírni kezdtem.
- Ja. Hiszen úgyis elutasítottad volna őt. – mondta majd sétálni kezdett felém. Megragadta a hajam, és annál fogva rántott fel. Felvisítottam. Fájt, ahogy húzta a hajam. Minden testrészem sajgott, de most nem törődtem vele, azon voltam, hogy minél távolabb menjek tőle, és azon törtem a fejem, hogy vagyon hogy an tudnék innen meglógni. A féri egyre csak közeledett felém. Próbáltam előle elmenekülni, de a raktár nem volt túlságosan nagy, és fájdalmaimnak köszönhetően én sem voltam gyors. Erősen megszorította a csuklómat és magához rántott. Sikítottam egyet és próbáltam magamtól ellökni, de minél jobban ficánkoltam, fogása annál jobban erősödött.
- Azt kérte, hogy ne nyúljak hozzád, de most nincs itt, és amiről nem tud, az nem fáj neki. – morogta. Láttam a sötétséget a szemében. Durván csókolgatni kezdte a nyakam, mire én ismét zokogni kezdtem. Bárhogy próbáltam szabadulni, nem engedett. Ráléptem a lábára, mire felmordult, így el tudtam futni, de utolért és lelökött a földre.
- Kérem, ne bántson! – sírtam fel még jobban.
- Te ócska ri…- kezdte, ám ekkor egy férfihang megzavarta.
- Daniel! Nem megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá? Engedd el! – sóhajtott mérgesen, mire a gondolom Daniel nevezetű férfi bosszúsan hátrébb lépett tőlem. Félelemtől remegve kaptam oda a raktár ajtajához a fejem, s a szívem kihagyott pár pillanatra az ismerős arc láttán.