Chapter 3. - Érkezés egy kis meglepetéssel

Sziasztok kedves olvasóim!:) Köszönöm az eddigi megtekintéseket, és azt a sok visszajelzést, amit kaptam

a bloggal és a történettel kapcsolatban. Egy kezdő blogger/írónak, mint nekem nagyon-nagyon sokat jelentenek

ezek. Meg is hoztam a harmadik fejezetet, amiben Nina és barátnői megérkeznek doncasteri "új otthonukba"

valamint a fejezet végén Nina egy meglepetésbe botlik, amihez azt hiszem nem kell tudósnak lenni, hogy kitaláluk, kiről, miről van szó. Jó olvasást. Have a nice day guys!:) xx Ani

A napok rohamosan teltek és mire feleszméltem, eltelt az egy hét. Megkaptam a bizonyítványt: kitűnő lettem. Emmát és Marie-t is elengedték velem, úgyhogy ma este átjöttek hozzám és feje tetejére állt az egész ház. Mindent kipakoltunk a szekrényemből és S. O.S pakolásba kezdtünk, mert holnap utazunk Doncasterbe. Anya visz el minket, hogy egy kicsit tudjon még beszélgetni Jay-jel. Egészen éjjel kettőig csomagoltunk, hiszen mind a két és fél hónapot ott töltjük. Reggel nyolckor felkeltünk. Illetve Emm és én az ágyon ugrálva keltettük Mariet, aki csapkodott minket azt ordibálva, hogy ha nem hagyjuk abba azonnal, feljelent minket testi sértésért és csendháborításért. Hát igen, világéletünkben hülyék voltunk. Anya már lent várt a konyhában minket omlettel és friss tejeskávéval. Reggeli után azonnal felmentünk a szobámba és öltözködni kezdtünk, valamint én kivasaltam a hajam és feldobtam egy natúr sminket. Majd megörökítettem és feltettem twitterre.

 

@Nina_Eversound indulásra készen. Goo Doncaster J #withmybestfriends @Emma_Thompson and @MarieC

 Felhívtam Lottiet, hogy indulunk, majd lementünk a bőröndöket cibálva, amit aztán anya khaki zöld Renault-jának csomagtartójába tuszkoltunk és beültünk. Mivel nem volt túl sok hely, Diana az ölembe ült, mivel őt kitesszük a nagyinál, amíg anya vissza nem jön Londonba. És végre elindultunk! Először beugrottunk a nagymamához és hosszas búcsúzás után otthagytuk Di-t, mi pedig ismét bepattantunk a kocsiba. Két óra fárasztó autóút után végre megérkeztünk Doncasterbe. A kocsiban Emmával és Marie-vel egész úton zenét hallgattunk és beszélgettünk, valamint azt találgattuk, hogy milyen lesz élőben találkozni Lottie-ékkal, hiszen még csak web kamerán láttuk őket és beszélgettünk velük. (Lottie-val meg a húgaival, Jay-t még nem ismerjük). De aztán megjöttünk és Jay telefonon keresztül adott útmutatót, hogy merre menjünk. Körülbelül tizenöt perc múlva megálltunk egy nagyobb családi ház előtt, ahol már ott állt Jay. Villámgyorsan kipattantunk a Renault-ból és elindultunk felé.

- Johanna! Igazán örülök, hogy végre megismerhetlek. – mondta anya, és kezet nyújtott a körülbelül negyven évesnek kinéző, barna hajú nőnek.

- Csak Jay. Én is örvendek Kendra. – mosolygott Jay, majd kezet rázott anyuval.

- És te biztosan Nina vagy ugye? Már rengeteget hallottam rólad. – fordult felém mosolyogva és adott két puszit üdvözlésképpen.

- Igen. Én is nagyon sokat hallottam már rólad. Hadd mutassam be a barátnőimet, Emmát és Marie-t. – mutattam barátnőim felé, akiket Jay szintén puszival üdvözölt. Amíg mi kivettük az autó csomagtartójából a bőröndöket, anyu váltott pár szót Jay-jel – jobban mondva kioktatta rólunk -, aki ezután odajött hozzánk segíteni. Anyutól érzelmes és tényleg hosszadalmas búcsút vettünk – hiszen nem látjuk majd őt két és fél hónapig – aztán elindultunk befelé.

- Gyertek lányok! Lottie már nagyon vár titeket. – mondta Jay, miközben kinyitotta nekünk az ajtót.

- El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk! – ujjongott csillogó szemekkel Emma.

- Nyugi Emm! Én sem. – nevettem fel, miközben beértünk az előszobába, ahol Fizzy, Phoebe és Daisy a tévét nézték, de érkezésünkre felkapták a fejüket és vigyorogva felpattantak a kanapéról.

- Anya! Nem tudod, hogy mikor…- mondta Lottie, miközben kitrappolt a konyhából, de amint meglátott minket, megtorpant és sikítva a nyakamba ugrott.

- Ninaaa! – visítozott, miközben szorosan megölelt.

- Lottiee! Megfojtasz! – viháncoltam.

- Ó, ne haragudj, csak annyira örülök, hogy itt vagy! – nevetett fel, majd a két lány felé fordult.

- Emma! Marie! De jó, hogy ti is itt vagytok. – kacagott és őket is szorosan megölelte.

Ezután mindenki megölelt minket – kezdve azzal, hogy Fizzy is majdnem megfojtott, úgy, mint a nővére, vagy, hogy Phoebs és Daisy miatt le kellett guggolnom, mert mindenképp meg akartak puszilni – és Lottie körbevezetett a házban. Megmutatta a szobákat, ahol az elkövetkezendő hónapokban lakni fogunk. Elcsodálkoztam, hogy milyen hatalmas házuk van. De hát ennyi gyereknek kell is a hely. Én egy, a Lottie melletti, lila falú szobát kaptam, amibe első pillantásra beleszerettem. Mellettem Emm kapott szobát, Marie ideiglenes kuckója pedig az enyémmel szemben, Fizzy szobája mellett helyezkedett el. A folyosó végéről zenét hallottam, de minden ajtó csukva volt, ezért átmentem Charlotte szobájába.

- Lott! Honnan szűrődik ki a zene a folyosó végén? – kérdeztem.

- Nina… valamit eltitkoltam előled. – vigyorgott, majd kézen fogott és elrángatott az ominózus helyre, majd benyitott a legutolsó szobába. Nem hittem a szememnek. Ott volt ő.



Chapter 2. - Jó hír

 Sziasztok!

Nagyon-nagyon köszönöm az eddigi megtekintést, nagyon jól esik, hogy ennyien néztétek már meg a blogot. Ismételten meghoztam az új fejezetet. Ebben a részben Nina kap egy nagyon jó hírt Lottie-tól, ami majd csak a végén fog kiderülni, hogy mi lesz. Nem is jártatom tovább a számat, jó olvasást! Ja, és kaphatnék pár komit?:)

Have a nice day guys!:) xx Ani

Igaza volt Lottienak, amikor azt mondta, hogy a fájdalom és a szomorúság idővel enyhül. Egy hónap telt el az óta, amióta anyáék bejelentették, hogy elválnak és amióta Lottieval túlestünk azon az ominózus lelkizős beszélgetésen. A válás nagyjából lefolyt már, a bíróság úgy ítélte meg, hogy nekem, és a húgomnak is jobb lenne anyával élnünk, szóval mindketten hozzákerültünk. A házat is megtarthattuk, tehát apa költözött. Meglátogathatjuk, amikor csak akarjuk, de én nem nagyon szeretném őt látni, szerintem ez érthető. Viszont a testvérem mindig boldogan zuhan a karjaiba. A mai nap is úgy kezdődött, mint mindegyik. Reggel fél hétkor felkeltem, egy gyors frissítő mosakodás és fogmosás után átöltöztem. Egy kockás inget vettem fel, aminek megkötöttem az alját és feltűrtem az ujját, hogy azért mégse nézzek úgy ki, mintha egy férfi szekrényéből kikaptam volna az első göncöt, ami a kezem ügyébe kerül és magamra aggattam volna, valamint felkaptam az egyik elnyűtt, de még viselhető csőszárú koptatott farmerem, a kedvenc conversemet és egy fekete kardigánt. Feldobtam magamra egy kis alapozót, kispiráloztam a szempillám, kihúztam a szemem és kivasaltam a hajam, mert ha nem tetszek így minden reggel, a barna hajzuhatagom leginkább egy szénaboglyára hasonlít. És már kész is voltam.

Lementem a konyhába, ahol anya már rakta is elém a müzlit, amit Diana mohón kapkodott be a szájába.

- Di, hagyj a nővérednek is! – szólt rá anyu finoman a mellettem ülő, rózsaszín ruhába borult kishugomra, aki csak mosolygott és elnézést kért. Miután megreggeliztünk, és anya meg én megittuk a reggeli kávénkat, bepattantunk a kocsiba, ami kitett minket a sulinál. Dia egy puszi után boldogan szaladt oda az osztálytársaihoz, én pedig sóhajtva csatlakoztam a két legjobb, vagyis egyetlen barátnőmhöz.

- Szia Nins! – mosolygott rám Emma. Szőke haja, mint mindig, most is kiengedve, tökéletesen szimmetrikusan fogta közre az arcát, amin natúr smink díszelgett. Tudja, hogy nincs szüksége erős árnyalatú színekre, ahhoz, hogy gyönyörű legyen. Szinte már védjegyévé vált a szoknya, ami most sem maradhatott el. Nyári pólót viselt, ami kedvenc állatait, a cicákat ábrázolta. Megmosolyogtatott ez a látvány.

- Hello csajszi! – vigyorgott rám Marie is, akinek oldalra volt gumizva a haja, és ez jól mutatott erősen sminkelt arcához. Ő így volt elbűvölő. Rövidnadrágot és egy batikolt pólót viselt, ami tökéletesen passzolt balerinacipőjéhez.

- Sziasztok, lányok. Milyen órával kezdünk? – kérdetem, mert otthon elfelejtettem átnézni az órarendet.

- Kémiával – felelték egyszerre.

- Ez megint jó lesz. – sóhajtottam lemondóan. Kémiára jár velünk az iskola, de talán a város legnagyobb ribanca, Sandy Claiton. Két csicskájával együtt mindenkit megaláz, aki az útjába kerül, teljesen mindegy, ki az, legyen nyomi, lúzer, menő diák, tanár vagy éppen a sulink legjobb pasija, aki természetesen az ő barátja. Tök mindegy, ki az. Akit ér, mindenkit a földbe tipor. Feltrappoltunk a lépcsőn, közben álltuk a lesajnáló tekinteteket, amiket főleg én kaptam. Sandy és a platinaszőke szolgái már ott voltak a kémia előadóban és gúnyosan elvigyorodtak, mikor beléptünk. Álltam a tekintetét, de aztán feladtam. Bejött a terembe a tanárnő, és becsöngettek. Egész óra alatt a füzetembe firkáltam, és azon járt az eszem, hogy vajon mit csinálhat most Louis Tomlinson. Oké, jó. Ez most értelmetlen volt, de akkor is. Említettem már, hogy a kedvenc bandám a világhírű One Direction? Emmával és Marie- vel rajongunk értük, szinte már hisztérikus állapotban sikongatunk, ha meghalljuk a hírt, hogy újra Londonban vannak. A kedvencem pedig? Louis. Odavagyok érte, és ha meghallom őt énekelni – mármint nem igazából, csak tévében vagy neten – mindig pillangók röpködnek a gyomromban és azon gondolkodok, hogy vajon hogy lehet egy ember ennyire tökéletes, mint ő. Most felmerül a kérdés, hogy Lottie csak azért a barátnőm- e, mert igazándiból szerelmes vagyok a bátyjába és a tizennégy éves lány a csali, hogy találkozhassak vele. Nem. Lottiet még akkor jelöltem be ismerősnek a facebookon, amikor Louis még nem volt híresség. Igazából Lottieval, Fizzyvel, Phoebe-vel és Daisy-vel együtt izgultuk végig az X- Factort – persze csak neten keresztül, nem személyesen –, együtt örültünk, mikor a fiúkat összerakták és így továbbmehettek és együtt könnyeztük meg, mikor kiestek. Mindezek által én még sosem beszéltem Louis-val, sőt még Lottieval sem találkoztam személyesen soha. Na de majd egyszer. Kicsengetésnél egy emberként pattant fel az egész osztály. Szerencsénk volt, Sandy csak egyszer alázott meg minket, vagyis hát leginkább engem mindenki előtt, de már hozzászoktam. Ennyi simán belefér. Elköszöntem Emmától és Marie-től, akik valamin nagyon mosolyogtak.

- Mi az? – kérdeztem gyanakodva.

- Semmi – felelték egyszerre, majd sokat sejtően összenéztek. Elindultam haza, mert Dianának még volt egy órája és közben törtem a fejem, hogy min mosolyogtak annyira a barátnőim. Nem jutottam semmire. Anyu már otthon volt, mikor hazaértem.

- Szia kicsim, milyen napod volt? – kérdezte, miközben főzött. Felpattantam a konyhapultra és elmeséltem, majd felrobogtam a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom.

Rögtön megirányoztam a facebookot és örömmel láttam, hogy szöszke barátnőm online van.

Nina Eversound üzenete: Hi Lottie! Mi a helyzet? J

Lottie Tomlinson üzenete: Hey Nina! Semmi különös. Vagyis hát igazából van egy hírem. De inkább webcamon! J

Nina Eversound üzenete: Oké.

*Nina Eversound videohívást indított*

- Szia Ninuka! – kacagott a kamerába. A fura becenév hallatán és is felnevettem.

- Szia Lott! – mosolyogtam.

- Gondolom, most azon töröd a fejed, hogy mi a hírem. – húzta az agyam szemöldökét felvonva. – Képzeld. Anyának meséltem rólad, és, hogy a szüleid most váltak és szomorú vagy meg minden és úgy gondolja, hogy nyári szünetre eljöhetnél hozzánk Doncasterbe. Beszéltem a barátnőiddel, Emmával és Marie-vel és ők is jönnének. Jó buli lenne. Elmehetnénk vásárolni, szívathatnánk a húgaim, összeismerkedhetnél az itthoni barátaimmal, együtt lógnánk egész nyáron. És lehet, hogy valamikor a bátyám is hazajönne pár napra, meg Eleanor is itt lenne a nyáron. Tök jól kijönnétek egymással. Neked, Emmának és Marienek is találnánk pasit. – lelkendezett.

- Lottie! Jó ég! Ez most komoly? Elmehetnénk hozzátok? Várj, anyuval meg kéne beszélni. – mondtam csillogó szemmel.

- Nyugi, anyu nem sokára felhívja anyukádat. – sikongatott.

Nekem is kedvem lett volna sikítani. Egy hét múlva vége a sulinak. Egy hét múlva kezdődik a nyári szünet. És egy hét múlva utazok Doncasterbe a harmadik legjobb barátnőmhöz.

Chapter 1. - A fájdalom idővel enyhül



Sziasztok kedves olvasóim!:)

Megérkeztem az első résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm az eddigi oldalmegjelenítéseket, igaz, hogy a Prológushoz nem kaptam komikat, de azt hiszem ez nem baj, mivel még csak most kezdtem az írást, és az eddigi megtekintésekért is nagyon-nagyon hálás vagyok. Az első részben Nina Lottie-tól kér segítséget, aki ugye az egyik legjobb barátnője. Ez a fejezet még csak egy kis bevezető, hiszen a történet egy-két fejezettel később fog beindulni igazán. Nem is szaporítom tovább a szót, íme az első fejezet. Talán még annyit, hogy kérhetek pár komit, hogy tudjam, érdemes-e folytatni a történetet, vagy hagyjam az egészet?

Na ennyi lenne a bevezető. Jó olvasást!

Have a nice day guys!:) xx Ani

Felmentem facebookra és megkönnyebbülten láttam, hogy online van, hiszen ha valaki, ő biztosan tudja, milyen, amikor az ember szülei válnak, mert ő már átélte és akkor én vigasztaltam őt, és csak remélni tudtam, hogy velem ez nem történhet meg, de nagyot tévedtem. Rögtön ráírtam.

Nina Eversound üzenete: Szia Lottie! Nagy baj van.szükségem van most rád, és ezt még Emma és Marie sem értheti meg.

Lottie Tomlinson üzenete: Hello drága! Te jó ég, mi történt? Tudod mit? Menjünk inkább webkamerára.

Nina Eversound üzenete: Rendben.

*Lottie Tomlinson videohívást indított*

Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig. Hogy apa évek óta rettegésben tartja anyát, aki próbálja vele felvenni a harcot és próbálja állni a sarat ez ellen, megpróbál minket rendesen nevelni, de én látom, hogy min megy keresztül és segítek neki, amiben csak tudok, de a testvérem miatt ez egyáltalán nem könnyű. Hogy végül betelt a pohár és most elvállnak, holott a városban az emberek szemében, akik még csak nem is sejtik, hogy mi folyik itthon, a négy fal között, ők voltak az álompár, akiknek a kapcsolata szent és sérthetetlen. Hogy a kilenc éves húgom már depresszióban él, és rendszerint én tartom benne a lelket. Hogy a suliban csesztetnek, mert csak két barátnőm van és senki mással nem állok szóba velük és a tanárokon kívül, és amiatt, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, ezért flegma vagyok, pedig ez nem igaz, csak félek, hogy csalódok az emberekben és nem tudok senkit sem közel engedni magamhoz, mert sebezhetőnek érzem magam. Ezektől már lassan kikészülök és depressziós leszek. Már egy ideje az öngyilkosság gondolata is motoszkál a fejemben, persze csak nagyon halványan, pedig még csak tizenhat éves vagyok. Lottie jó baráthoz híven csendben végighallgatott. Néha összeráncolta a szemöldökét, néha megrökönyödve nézett rám, volt, amikor kicsit megkönnyezte a történetet, de olyan is, amikor halványan elmosolyodott (annál a résznél, amikor a szüleim régebbi, boldog kapcsolatáról beszéltem).

- Figyelj. Tudom, hogy ez most nagyon fáj neked, és most minden összejött. Én is így voltam, amikor anyuék váltak. Mindenkit utáltam és mindenkire haragudtam. A suliban lehajtott fejjel mászkáltam és csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Sőt néha még akkor sem. – itt elmosolyodott. – De egyik este Phoebe és Daisy megkérdezték, hogy miért vagyok olyan szomorú. Akkor ők még nem nagyon érezték át ezt az egészet, csak annyit tudtak, hogy a szüleink már nincsenek együtt. Fizzy-vel megmagyaráztuk nekik, de ők voltak azok, akik igazából először csaltak mosolyt az arcunkra, és az ő segítségükkel tettük túl magunk ezen. A mai napig hálás vagyok nekik ezért. Ezután minden olyan volt, mint régen, avval a különbséggel, hogy anyu és apu már nem együtt laktak. Higgy nekem, te is így leszel vele. A fájdalom idővel enyhül.

- Igazad van. Köszönöm, hogy segítettél. Egy kicsit máris másképp látom a dolgokat, mint pár órával ezelőtt. De most beszéljünk másról, nem szeretném sajnáltatni magam. Biztosan szánalmasan festek, de az az igazság, hogy úgy is érzem magam. Egy olyan lány vagyok, aki állandóan sajnáltatja magát. Ne haragudj, már biztos eleged van belőlem és a hátad közepére sem kívánsz egy világfájdalommal teli, kamerába meredő, búskomor fejet. – nevettem el magam.

- Jaj! Nins! Olyan idióta vagy! Nekem ez nem gond. Örülök, ha segíthetek. Érdekes, egy éve még én voltam teljesen szomorú és te mondtad nekem ezeket, amiket most én neked. Legalább már mindkettőnk szerzett tapasztalatot, úgyhogy akár már tanácsadónak vagy pszichológusnak is elmehetünk. – kacagott, én pedig vele nevettem. Ezután úgy beszéltünk, ahogyan szoktunk, és amikről szoktunk.

Igaza van. Érdekes, hogy egy év alatt mennyit változik a világ. Tizenkét hónappal ezelőtt még én vigasztaltam őt, és mondogattam neki, hogy minden jóra fordul, meglásd, most pedig fordult a kocka. Még csak tinédzserek vagyunk, de már mennyi mindent megéltünk… és nem, az a két év sem zavar minket az örökbarátságban, ami köztünk van, hiszen ő tizennégy éves, én pedig, mint mondtam tizenhat. De ez azért jó, mert Lottie csodálatos lány, az itthoni két barátnőm mellett, a harmadik legjobb, és még az sem számít, hogy a bátyja az én plátói szerelmem, mert ezt a lányt tulajdonképpen fogadott húgomként szeretem. És ez a szeretet, és barátság, ami köztünk van, örökre szól.

Prológus

Prológus

Sziasztok!:) Sok fejtörés árán, de belekezdtem a legelső blogomba. Voltak próbálkozásaim, de egyik sem jött be, viszont elhatároztam, hogy ezt most az életem árán is megírom. Mint olvashattátok, egy tizenhat éves lányról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, mikor szülei elválnak. Ez eddig rendben is van, de a lánynak van egy barátnője, akit az interneten ismert meg, és aki a lány kedvenc bandájából az általa legjobban istenített bandatag legnagyobb húga, aki meghívja főhősnőnket nyári szünetre, hogy ne bánkódjon. És ez a story fordulópontja. Meg is hozam a prológust. Kérlek titeket, hogy ha tetszik, akkor komizzatok!:) Jó olvasást!

Have a nice day guys, Ani xx

- Nina, beszélnünk kell veletek! – szólt anya, miután apával együtt behívott engem és a húgomat a nappaliba.

Tudtam, hogy már egy jó ideje nem zökkenőmentes a szüleim kapcsolata és nem lángol már köztük a szerelem annyira, mint rég, ezért sejtettem, hogy miről lesz szó.

- Tudjátok, édesapátokkal nem szeretjük már egymást, úgy igazán. Voltak kisebb-nagyobb vitáink, és rendszerint miattatok békültünk ki, mert azt szerettük volna, hogy nektek jó legyen. Mostanára viszont ezek a parázsviták elhatalmasodtak, és mivel úgy érezzük, ezt már nem nagyon tudjuk megbeszélni és átlépni rajtuk, úgy döntöttünk, elválunk – mondta szomorúsággal a hangjában anya, és éreztem, hogy ugyan próbálja tartani magát, bármikor összetörhet.

Igen, tudtam, hogy ezt akarták elmondani, mert rengetegszer hallom, ahogy apu ordibál és csapkod, sőt, volt olyan is, hogy rengetegszer verte anyát, és minket is megfenyegetett, majd elmegy itthonról, és ilyenkor anya elvonul a hálószobába és sír. A gyűrűjét szorongatja, amivel apu annak idején megkérte a kezét és hangosan zokog. Azt hiszi, nem halljuk Dianával, a kishúgommal, aki ilyenkor rendszerint oda akar szaladni hozzá és megölelni, de én mindig visszatartom. Nem akarom, hogy úgy lássa anyát, és tudom, hogy ő is ezt akarja, mert már sokszor beszélt velem erről, és arról, hogy én vagyok a nővér és a nagyobb gyerek, és, ha apával véletlenül nem lesz minden rendben, és anya sem tudja már tovább tartani magát, pont azért, amik itt elhangoztak, akkor nekem kell majd pesztrálni a testvérem. Igen, mindezzel nagyon jól tisztába voltam, viszont így, elmondva rettenetes volt hallani. A húgom elszomorodott és azt kérdezgette, hogy anyánál maradhat-e. De én nem bírtam megszólalni. Csak meredtem magam elé és végül felálltam és berohantam a szobámba.

- Nina! Kislányom! Ni…- hallottam még anyu hangját, ahogyan kiáltja a nevem, de bevágtam magam után az ajtót. Lerogytam a padlóra, tenyerembe temettem az arcom és kitört belőlem a zokogás. Mégis miért? Miért történik mindez velem? Nekem miért nem lehet normális családom? Olyan, ahol nem terrorban és félelemben élünk az édesapám miatt, aki szinte nem is törődik velünk, mert egész nap a kocsmában van és leissza magát a sárga földig. Évek óta minden áldott nap ez megy. És ami a legrosszabb, kiskoromtól kezdve végig kell néznem, hogy anyu miként próbál engem és Di-t megóvni tőle, és attól, hogy legalább minket ne bántson. Vagy fél órán át ültem a hideg földön, a gondolataimba merülve, végül elvonszoltam magam az ágyig és összegömbölyödve magam elé vettem a laptopom. Szükségem volt most rá. Egy barátnőre.