Chapter 1. - A fájdalom idővel enyhül



Sziasztok kedves olvasóim!:)

Megérkeztem az első résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm az eddigi oldalmegjelenítéseket, igaz, hogy a Prológushoz nem kaptam komikat, de azt hiszem ez nem baj, mivel még csak most kezdtem az írást, és az eddigi megtekintésekért is nagyon-nagyon hálás vagyok. Az első részben Nina Lottie-tól kér segítséget, aki ugye az egyik legjobb barátnője. Ez a fejezet még csak egy kis bevezető, hiszen a történet egy-két fejezettel később fog beindulni igazán. Nem is szaporítom tovább a szót, íme az első fejezet. Talán még annyit, hogy kérhetek pár komit, hogy tudjam, érdemes-e folytatni a történetet, vagy hagyjam az egészet?

Na ennyi lenne a bevezető. Jó olvasást!

Have a nice day guys!:) xx Ani

Felmentem facebookra és megkönnyebbülten láttam, hogy online van, hiszen ha valaki, ő biztosan tudja, milyen, amikor az ember szülei válnak, mert ő már átélte és akkor én vigasztaltam őt, és csak remélni tudtam, hogy velem ez nem történhet meg, de nagyot tévedtem. Rögtön ráírtam.

Nina Eversound üzenete: Szia Lottie! Nagy baj van.szükségem van most rád, és ezt még Emma és Marie sem értheti meg.

Lottie Tomlinson üzenete: Hello drága! Te jó ég, mi történt? Tudod mit? Menjünk inkább webkamerára.

Nina Eversound üzenete: Rendben.

*Lottie Tomlinson videohívást indított*

Elmeséltem neki mindent elejétől a végéig. Hogy apa évek óta rettegésben tartja anyát, aki próbálja vele felvenni a harcot és próbálja állni a sarat ez ellen, megpróbál minket rendesen nevelni, de én látom, hogy min megy keresztül és segítek neki, amiben csak tudok, de a testvérem miatt ez egyáltalán nem könnyű. Hogy végül betelt a pohár és most elvállnak, holott a városban az emberek szemében, akik még csak nem is sejtik, hogy mi folyik itthon, a négy fal között, ők voltak az álompár, akiknek a kapcsolata szent és sérthetetlen. Hogy a kilenc éves húgom már depresszióban él, és rendszerint én tartom benne a lelket. Hogy a suliban csesztetnek, mert csak két barátnőm van és senki mással nem állok szóba velük és a tanárokon kívül, és amiatt, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, ezért flegma vagyok, pedig ez nem igaz, csak félek, hogy csalódok az emberekben és nem tudok senkit sem közel engedni magamhoz, mert sebezhetőnek érzem magam. Ezektől már lassan kikészülök és depressziós leszek. Már egy ideje az öngyilkosság gondolata is motoszkál a fejemben, persze csak nagyon halványan, pedig még csak tizenhat éves vagyok. Lottie jó baráthoz híven csendben végighallgatott. Néha összeráncolta a szemöldökét, néha megrökönyödve nézett rám, volt, amikor kicsit megkönnyezte a történetet, de olyan is, amikor halványan elmosolyodott (annál a résznél, amikor a szüleim régebbi, boldog kapcsolatáról beszéltem).

- Figyelj. Tudom, hogy ez most nagyon fáj neked, és most minden összejött. Én is így voltam, amikor anyuék váltak. Mindenkit utáltam és mindenkire haragudtam. A suliban lehajtott fejjel mászkáltam és csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Sőt néha még akkor sem. – itt elmosolyodott. – De egyik este Phoebe és Daisy megkérdezték, hogy miért vagyok olyan szomorú. Akkor ők még nem nagyon érezték át ezt az egészet, csak annyit tudtak, hogy a szüleink már nincsenek együtt. Fizzy-vel megmagyaráztuk nekik, de ők voltak azok, akik igazából először csaltak mosolyt az arcunkra, és az ő segítségükkel tettük túl magunk ezen. A mai napig hálás vagyok nekik ezért. Ezután minden olyan volt, mint régen, avval a különbséggel, hogy anyu és apu már nem együtt laktak. Higgy nekem, te is így leszel vele. A fájdalom idővel enyhül.

- Igazad van. Köszönöm, hogy segítettél. Egy kicsit máris másképp látom a dolgokat, mint pár órával ezelőtt. De most beszéljünk másról, nem szeretném sajnáltatni magam. Biztosan szánalmasan festek, de az az igazság, hogy úgy is érzem magam. Egy olyan lány vagyok, aki állandóan sajnáltatja magát. Ne haragudj, már biztos eleged van belőlem és a hátad közepére sem kívánsz egy világfájdalommal teli, kamerába meredő, búskomor fejet. – nevettem el magam.

- Jaj! Nins! Olyan idióta vagy! Nekem ez nem gond. Örülök, ha segíthetek. Érdekes, egy éve még én voltam teljesen szomorú és te mondtad nekem ezeket, amiket most én neked. Legalább már mindkettőnk szerzett tapasztalatot, úgyhogy akár már tanácsadónak vagy pszichológusnak is elmehetünk. – kacagott, én pedig vele nevettem. Ezután úgy beszéltünk, ahogyan szoktunk, és amikről szoktunk.

Igaza van. Érdekes, hogy egy év alatt mennyit változik a világ. Tizenkét hónappal ezelőtt még én vigasztaltam őt, és mondogattam neki, hogy minden jóra fordul, meglásd, most pedig fordult a kocka. Még csak tinédzserek vagyunk, de már mennyi mindent megéltünk… és nem, az a két év sem zavar minket az örökbarátságban, ami köztünk van, hiszen ő tizennégy éves, én pedig, mint mondtam tizenhat. De ez azért jó, mert Lottie csodálatos lány, az itthoni két barátnőm mellett, a harmadik legjobb, és még az sem számít, hogy a bátyja az én plátói szerelmem, mert ezt a lányt tulajdonképpen fogadott húgomként szeretem. És ez a szeretet, és barátság, ami köztünk van, örökre szól.