Chapter 7. - Azért szólhattatok volna!

Sziasztok kedves olvasóim!:)

Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom az új fejezetet, de a számítógépem úgy döntött, hogy önnálló életet él, és gyakorlatilag egész késődélután/este azzal szórakoztam, hogy ne törlődjön ki minden a gépmemóriából. Nagy küzdelem árán, de új résszel jelentkezem. Ebből a fejezetből megtudhatjátok, hogy a múltkori rész végéhez mi fűződik, vagy mi volt az az elképzelhetetlen dolog, amit Nináék láttak. Jó olvasást!

Have a nice day guys!:) xx Ani

Nem hittem a szememnek. Hirtelen azt éreztem, hogy menten összeesem, ha nem ülök le most azonnal. Az volt a szerencsém, hogy Lottie erősen megragadott a csuklómnál fogva, nehogy elájuljak, hiszen láthatta rajtam, hogy egészséges színből az arcom falfehérre változott egyetlen – na jó, pár – másodperc alatt.

Egy fekete kisbusz parkolt a ház előtt, aminek az ajtaján, mikor az kinyílt, egy szőke, fehér bőrű, viszonylag alacsony srác lépett ki. Rögtön felismertem, habár arcát egy hatalmas napszemüveg, és egy kapucni fedte. Sorban szállt ki még három fiú. Az egyiknek tökéletesen felzselézett, égbe meredező fekete haja volt, és kreolbarna bőrszíne, egy másik fiúnak is kapucni volt a fején, de göndör, mogyoróbarna göndör fürtjei kilógtak itt-ott, valamint kissé a szemébe lógtak, és végül a harmadik, nagyjából tizenkilenc évesnek kinéző fiú egész fejét kapucni takarta – csakúgy mint a szőke srácét, aki legelőször kiszállt és a bongyor gyerekét -, de alkarján ott virított a jellegzetes tetoválása, a négy nyíl, minek alapját szinte rögtön be tudtam azonosítani a kilétét.

- Ez nekem túl sok. – suttogott tágra nyílt szemekkel Emma. Lefagyva bólintottam, May viszont berohant a házba Louis-ért, aki pár másodpercen belül Eleanorral, Marie-vel és Jay-jel karöltve szaladt ki, arcuk értetlenséget tükrözött.

- Fiúk? Mi a… - kezdte Louis, de még mielőtt befejezhette volna, a göndör hajú srác odament hozzá és a kezébe adta a bőröndjét.

- Bocs, Lou de nekem Niall bőröndjeit kell vinnem. Berakott egy csomó kaját az útra, aminek csak a felét ette meg. – vágott egy grimaszt Harry.

- Tudod, hogy mindig éhes vagyok. Az pedig nem az én hibám, hogy olyan szendvicseket csomagoltatok, amit nem szeretek. – háborodott fel az említett szőke fiú.

- Állj, állj, állj! – kiáltotta Louis. – Mégis milyen útra? És miért vagytok itt? És mik ezek a bőröndök? – fordult körbe értetlenül a legidősebb One Direction tag.

- Talán menjünk be, és ott megmagyarázunk mindent. – szólalt meg higgadt hangon Liam, aki abban a pillanatban húzta le fejéről a kapucnit, így megbizonyosodhattunk róla, hogy tényleg ő az.

- Akkor gyertek be gyerekek. – intett mosolyogva Jay, mire mindhárom fiú megölelte őt üdvözlésképpen.

- Lottie, azt hiszem, menjünk egy kicsit később Lolához. Kíváncsi vagyok erre a magyarázatra. – fordult Emma a tizennégy éves lány felé, aki csak bólintott egyet. Úgy látszik, ő sem igazán tudja, mi folyik itt.

- Szóval, elmesélnétek nekem végre kedves öcsikéim, hogy mi a fenét kerestek itt? – szólalt meg Louis idegesen, de hangja mégis nyugodtságot tükrözött.

És elmondták. A menedzsment szerint jót tenne a fiúknak némi szünet, hiszen egészen idáig turnéztak, ezért kaptak két és fél hónap szabadságot. Azzal a feltétellel, hogy maximum egy hónapot tölthetnek külön, a hátralévő időt, pedig együtt. Senki sem értette igazán, hogy ez mit takar, így Liam felvilágosított minket – igen még az érintett maradék négy fiút is -, hogy ez azt jelenti, hogy azt a másfél hónapot, amit együtt kell tölteniük, azt egy városban. Nem kell egy házban élniük, ha nem akarnak, csak maradjanak mind az adott városban.

- És? Csakhogy tudjátok! Én nem vagyok hajlandó innen elmenni nyár végéig, hiszen végre van egy kis idő, amit a családommal tölthetek, azután, hogy minimum öt hónapja nem láttam őket. – mondta kissé bunkón Louis, mire Liam, mintha csak tudta volna előre a választ, bólintott egyet.

- Igen, sejtettük, hogy ezt fogod mondani, ezért lerendeztük, hogy nyár végéig kiveszünk itt, Doncasterben egy nagy családi házat, amibe beköltözünk mind, illetve te nem, csak Liam, Danielle, Zayn, Perrie, Niall és én, és így akkor megyünk el innen, amikor akarunk, miközben betartjuk azt, hogy egy városban élünk. – szólalt meg Harry. Ránéztem. Az ő smaragdzöld szemei is engem fürkésztek, néhány kósza tincs az arcába lógott. Farmerje tetejét, amely hanyagul lógott a derekán, eltakarta a fehér pólója. Visszatértem az arcához. Pimaszul elmosolyodott, azt konstatálva, hogy láthatóan jó alaposan végigmértem. Az arcom színe akkor szerintem már egy paradicsoméra hajazott. Gratulálok Nina!  *taps*

Mindannyian átgondoltuk a hallottakat, és rájöttünk, hogy ez egyáltalán nem egy hülye ötlet, sőt…

- Jó, jó, de azért szólhattatok volna, mielőtt idecsődültök mindannyian! – mondta Louis mostmár mosolyogva. Visszakaptuk a mi kis bolondunkat.

Miután a fiúk mindent lerendeztek, kezdődhetett a költözködés. Danielle és Perrie csak jövő héten jönnek, amikor már minden készen áll. Elsétáltunk a házhoz, ugyanis az csak pár utcával arrébb volt, és meglepődve, valamint ámulva-bámulva vettem észre, hogy a ház, amit a fiúk kivettek, tényleg hatalmas, és gyönyörű szép. Megszeppenve követtem a többieket a luxuslakásba, amihez saját mozi terem, edzőterem, valamint beltéri medence is társult. Mindenkinek van külön szobája, plusz négy vendégszoba. Mindegyik szobához van saját fürdő, viszont konyha az csak egy van. De szerintem az is elég, úgysem fognak olyan sokat főzni. Ja de, a lányok lehet.

- Na, akkor együnk! – kiáltott fel diadalittasan Niall, és elindult a konyha felé. Mindnyájan megrökönyödve néztünk az ír szőkeség felé.

- Öhm… Niall! Nemhogy a hűtő nincs bepakolva, de még be sem költöztünk. – közölte vele a „hírt” ajkát harapdálva Zayn, megpróbálva visszafojtani ezzel a kitörni vágyó nevetést.

- Jaj, de éhes vagyok! – nézett körbe Nialler fájdalmas arccal.

- Elmegyek a boltba és hozok egy kis hozzávalót, amiből el tudok készíteni nektek egy kis kaját. – vállalkozott Eleanor.

- Veled mehetek? – kérdeztem Lottie-val együtt, amin jót nevettünk.

- Persze, gyertek. Lányok addig segítetek a srácoknak pakolni? – nézett El Emma, Marie, Fizzy, valamint a két iker felé. Emm elkezdett szalutálni.

- Ahogy parancsolja Uram! Khm… Úrnőm? – bámult El-re bizonytalanul a szőke barátnőm. Ezen megint kacagni kezdtünk. Jay is jött velünk egy darabon, de aztán levált tőlünk és hazament.

Eleanorral nagyon-nagyon sokat beszélgettünk. Kezdtük megismerni egymást. Tudja, hogy mit éltem át gyerekkoromban, és azt mondta, hogy bármi kell, hozzá fordulhatok, megpróbál tanácsot adni, segíteni, vagy csak meghallgat, ha bármi bánt, mindig itt lesz nekem. Kezdem azt hinni, hogy anya eltitkolta, hogy van egy nővérem, és, hogy ő Eleanor Calder. Nem, igazából jó tudni, hogy vannak igaz barátaim. Eddigi példaképemmel, Calder kisasszonnyal tehát bővült az amúgy nagyon csekély barátaim száma. És jó érzés tudni, hogy a lányokon kívül rá is számíthatok.



Linkcsere

Sziasztok!:)
Nem,most nem fejezettel jelentkezem - hiszen az ugyebár minden vasárnap érkezik, és ma már kitettem -, hanem linkcserével. Érdemes elolvasni ezt a blogot, mert:

- Édekesek a szereplők
- Jó a történet, nem sablonsztori
- Könnyű a nyelvezete, szinte falni lehet a részeket
- Directionereknek ajánlott
- Olvasni jó!:)

Tehát ez lenne az a blog: http://heart-1d.blogspot.hu/

Jó olvasást! xx Ani

Chapter 6. - Eleanor

Hello angels!:) Nem várattalak titeket sokáig ma, itt is van a hatodik rész. Az igazat megvallva ebben a fejezetben sem történnek egetrengető dolgok. Sajnálom, hogy nem olyan izgalmas, de igérem, hogy a következő fejezetben már igazán be fognak indulni az események. Nagyon-nagyon köszönöm az eddigi megtekintéseket és visszajelzéseket. Nagy boldoggá tennétek, ha kapnék pár komit vagy feliratkozót! Jó olvasást!

Have a nice day guys!:) xx Ani

Egy hét telt el azóta, hogy a közeli játszótéren összeismerkedtem Lottie barátaival. Azóta Lolával teljesen sikerült megismernünk egymást, mindennap kimegyünk hozzájuk a játszótérre, és már Lolához is átmentünk egy párszor. Evy-vel is jóba lettem, meg Ryan-nel és Greggel is, bár ők inkább Ed-del szoktak lógni, míg mi a lányokkal beszélgetünk, és hülyéskedünk. Emmával és Marie-vel már megszoktuk a Tomlinson-házat, teljesen kiismertük a járást a hatalmas lakásban, és mindenkivel nagyon jól kijövünk. Tudjuk, merre van a helyi kisbolt, vagy a helybéli kis park, vagy gyorsétterem.

Ami pedig Louis-t illeti, megszoktam már a jelenlétét. Valamennyire. Jó igazából, még mindig az ájulás kerülget, ha meglátom, és legszívesebben azonnal letámadnám - ami az én esetemben annyiból áll, hogy sikítozva a nyakába ugranék, és ordibálnék egy autogrammért, valamint elvisítoznám neki, hogy mennyire, de mennyire imádom őt – de így ezeken kívül már egészen helyreállt az eszem, és nagyjából megtanultam kezelni a helyzetet. Így legalább csak idiótának néz, amiért egész nap csak mosolygok rá. Ez pedig simán belefér.

Ez is egy átlagos napnak indult. Reggel lezuhanyoztam, felöltöztem valami kényelmes ruhába, ami egy farmer rövidgatyából, valamint egy tarka csíkos, ujjatlan felsőből állt, és egy kékeszöld nyári szandálból. Átmentem Emmához, és kölcsön kértem tőle a kék óráját (ugyanis neki még van másik színben is), mivel nem igazán hoztam magammal kiegészítőket, csak pár darabot, de nekem nem is igazán hiányoznak, csak ehhez a szetthez most jól mutat ez az óra, és gondoltam egy kicsit feldobom az összeállításomat.

Aztán kivasaltam a hajam, majd dobtam fel magamra egy kis alapozót, valamint egy leheletnyi szemhéjfestéket, de még így sem voltam megelégedve a tükörben látott képet konstatálva. Végül is megbékéltem a ténnyel, hogy cigánykereket is hányhatok, vagy fejen állhatok, soha nem fogom magam igazán szépnek látni. Mert nem vagyok az. Végül rászántam magam, hogy lemenjek a konyhába, és segítsek Jaynek reggelit csinálni, ahogy azt Lottie, Fizzy és May is megtette. Mikor megreggeliztünk, Louis összeterelt minket a nappaliba, mondván „van valami fontos, amit meg szeretne beszélni velünk”.

- Drága családom, és barátaim. – kezdte hivatalosan. Charlotte már akkor elröhögte magát, de az édesanyja rászólt, miszerint „figyeljen a bátyjára”.

- Szóval az a helyzet, hogy Eleanor felhívott, hogy holnap eljönne. – mosolygott, mire Jay boldogan rávágta, hogy persze, jöjjön csak, hiszen mindig szívesen látják a házban az egy szem „kis”fia barátnőjét.

Hirtelen izgatott lettem. Összenéztem Emmával, Marie-vel és Lottie-val, akik valami olyasmit üzentek a szemükkel, hogy „maradj nyugodt!”. Nos, igen, az itt tartózkodásunk alatt Louis és az én párbeszédim között szinte fel sem merült Calder kisasszony neve, ezért nem volt alkalmam neki megemlíteni – és ha lett is volna, magamat ismerve úgysem mertem volna neki megmondani -, hogy a barátnője, valamint Danielle Peazer (ölni tudnék azért, hogy úgy tudjak táncolni, mint ő) és Perrie Edwards (istenítem a Little Mix nevű formáció egyetlen szőke tagját. Imádom a hangját) az én példaképem. Nekem a fiúkon (One Direction) kívül ők, ez a három lány az abszolút favoritom. Egész eddigi életemben – na jó, csak az elmúlt két évben – arról álmodoztam, hogy egyszer majd találkozom az öt fiúval és az említett lányokkal és megmondhatom nekik, hogy mit jelentenek nekem. Minden nap ők és az a pár barátom, valamint anyu és Diana ad nekem erőt. Miattuk élek még mindig, és az ő – tudtuk nélküli – segítségükkel vészeltem át életem legnehezebb pillanatait. Főleg, mikor „drága” édesapám fogta az egyik nadrágszíjat és, amiért azt mertem mondani, hogy azonnal hagyja békén anyát, lekényszerített a földre és addig vert, míg a nadrágszíj egy hatalmas véres sebhelyet nem ejtett a hátamon. Ez másfél éve történt. A heg azóta is ott díszeleg. Minden reggel és este emlékeztet erre a szomorú emlékre. Néha sírni akarok. Fuldokolni. Sőt, zokogni, és reménykedni, hogy valaki észrevesz a szakadékban, miközben én azt kiáltozom, hogy „héj, itt vagyok” és nyújtja a kezét, hogy segítsen. De nem teszem. Megfogadtam még évekkel ezelőtt, hogy apa miatt nem fogok több könnycseppet ejteni, hiszen még azt sem érdemli meg.

Egy bölcs lány egyszer azt mondta nekem, hogy a múltunk határozza meg a jelenünket és a jövőnket. Egy darabig hittem benne. Még most is hiszek, hiszen az emlékek elől nem lehet elmenekülni. Mindig eszembe fog jutni, hogy az a férfi mit tett velünk. Később talán elhalványul az emlék, de megszűnni soha nem fog. Másfelől viszont, az, hogy a múltam szomorú, és sötét volt, az nem jelenti azt, hogy a jelenemben és a jövőmben nem lehetek többé boldog. Most igenis az vagyok. És az ő segítségükkel az is leszek. Ezt tudom.

~~~~.~~~~

Reggel nyolckor mosolyogva pattant ki a szemem, és a sárgás napfényt látva felkacagtam. Nem tudom miért, csak boldog voltam. Gyorsan kikeltem az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd lementem a nappaliba, ahol az ikrek és Fizzy szokás szerint tévét néztek, de most hozzájuk csatlakozott két londoni barátnőm is. Charlotte-ot a konyhában találtam, amint édesanyjával szorgoskodtak a reggelihez. Illetve ha jól láttam Lottie a reggelit csinálta, míg Jay már az ebédhez készülődött elő, úgyhogy evidens volt, hogy odaálltam két évvel fiatalabb barátnőm mellé és segítettem neki.

Mikor megettük a bacont, Louis lassan elkezdte venni a tornacsukáját, hogy elmenjen a vonatállomásra a barátnőéjért. Csörgött a telefonom. Lou hirtelen felkapta a fejét és elmosolyodott a saját daluk, a Rock me hallatán. Én egy kínos mosollyal felszaladtam a szobámba, és mivel a Rock me továbbra is max hangerőn dübörgött, és Josh Devine valósággal kidobolta a józan eszemet a helyéről, ezért ránéztem a kijelzőre, és egy széles mosoly húzódott ajkaimra. Boldogan vettem fel, és mikor anya elkezdett beszélni a vonal túlsó végén, ez a mosoly valóságos vigyorrá alakult. Hiányzott már. Hiába ő az édesanyám, és én vagyok a gyerek, akkor is féltem őt – szerintem ez érthető – és aggódom érte. Ahogy a testvéremért is. Mikor meghallottam Diana csilingelő kislányos nevetését, nekem is muszáj volt felkuncognom. Megnyugodtam, hogy minden rendben velük. Mikor visszamentem a nappaliba, Louis már nem volt ott, de szerintem ez annak is betudható, hogy majd’ negyed órát beszéltem telefonon. Nem volt mit csinálnom, így hát leültem én is a tévé elé, de hamar meguntam, és eldöntöttem, hogy twitterezek, mert nagyjából már egy hete nem néztem fel a közösségi oldalra. Lola Waldorf (@lolita_hippie), Ed (@EdMcfloyd), Evelyn (@Evy_Diamonds), Greg Sozua (@yourlife, ezen jót nevettem), Ryan (@Mr_Beattle), Nicky Roberts (@littlenicky_) és …. Louis Tomlinson (@Louis_Tomlinson) bekövetett. Az utolsó nevet olvasva elpirultam. Aztán frissítettem, és meglepődve vettem észre, hogy ebben a pillanatban is lett egy újabb követőm. Méghozzá Eleanor Calder (@ElanorJCalder). Vigyorogni kezdtem. Szegény Daisy, mikor idenézett, nem értette, hogy mi bajom van, de aztán vállat vont és visszafordult Tomhoz és Jerry-hez. Merthogy Tom és Jerryt néztek. Szerintem simán betudta annak, hogy a nővére barátnője egy idióta. Oké.

Alig tíz perc múlva nyílt az ajtó és megpillantottam, a már oly sokszor látott tökéletes mogyoróbarna, enyhén felzselézett hajat, tengerkék szemet, védjegyévé vált csíkos pólót, valamint egy farmert, és egy elbűvölő, gyönyörű, barna hajú, barna szemű, mosolygós lányt. Nőies, fehér blúza elképesztő harmóniában dominált a lábait takaró hosszú, lenge, fekete szoknyával.

 

-Hahó! Megjöttünk! – kiáltotta Louis.

- Kisfiam, ha az a szándékod, hogy megsüketítsd édesanyád, jó úton jársz. – lépett ki a konyhából Jay. Mind felnevettük, miközben a háziasszony odament a lányhoz és megölelte, valamint adott neki két puszit.

- El! – rohant oda hozzá a két kislány, Phoebe és Daisy.

- Sziasztok csöppségek! – hajolt le hozzájuk Eleanor, hogy megpuszilhassa őket.

- Szia El! – szökkent oda hozzá Felicité is.

Lottie, Emm, Marie és én legutoljára mentünk oda, hiszen mindenki az előszobában tömörült.

- El! Hadd mutassam be a legjobb barátnőimet. Ő itt Nina Eversound – intett felém Lottie, mire  Eleanor megölelt(!!!). Miután befejeződött a bemutatkozás, mi, lányok teríteni kezdtünk, és hamarosan megebédeltünk. Eldöntöttünk Lottie-val, Emmával és Marie-vel, hogy délután átmegyünk Lolához, míg Fizzy Evy-hez, így aztán ebéd után elindultunk, de valami olyan történt, amire nem számítottunk…

Chapter 5. - Új barátok?

Hieverybody!:) Megérkeztem az új résszel. Ismételten megköszönöm az eddigi támogatásotokat, nagyon sokat jelent nekem. Szeretnék minden elvárásnak megfelelni, és mindig törekedni a jobbra, ezért is örülök a visszajelzéseknek. Ebben a fejezetben Lottie bemutatja a lányokat otthoni barátainak, akik igen szívélyesen fogadják a "jövevényeket". Nem lett annyira izgalmas, de remélem elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást! Have a nice day guys!:) xx Ani

Zihálva ébredtem fel és kétségbeesetten néztem körbe a szobában. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Fél perc kellett, mire rájöttem, hogy Doncasterben, Lottie-éknál. Megnéztem mennyi az idő. A telefonom órája fél nyolcat mutatott. Komótosan kikeltem az ágyból és kinyitottam az ablakot, hogy jöjjön be egy kis friss levegő. A nap már fenn volt, hétágra sütött vidám fénnyel. Úgy döntöttem, kiülök egy kicsit a párkányra, és gyönyörködök a látványban. Az ablakom ugyan az utca túloldalára nézett, ahol volt egy kis park, más semmi különös, de attól még szép volt. Apán kezdtem gondolkozni. Mikor anyával megismerkedtek, dúlt köztük a szerelem. Ők voltak – megkockáztatom – talán a világ legboldogabb párja. De amint megszülettem én, a kapcsolatuk egyre romlani kezdett. Diana érkezésével apu teljesen kikelt magából és ekkor kezdett el kocsmákba járni és minden este veszekedni anyuval. Mikor Dia kicsit idősebb lett, már csak éjszakánként járt haza, és reggel korán elment a „barátaival” lerészegedni. Így ment ez minden nap, mígnem egyszer anyu megunta és ráolvasta, hogy egy cseppet sem törődik velünk. Akkor kapta az első pofont, ami minden egyes nap megismétlődött. Egészen a válásig. Elgondolkoztam. A születésemkor kezdődött ez az egész. Lehet, hogy minden az én hibám? Miattam történt minden rossz? Miattam romlott meg a szüleim kapcsolata? Igen, csak én lehetek az oka. Magamat okolhatom. Mi tit csináltam? Mi rosszat vétettem apa ellen? Gondolatmenetemből hirtelen egy kopogás rántott ki.

- Jó reggelt Nina! – dugta be a fejét az ajtón Jay.

- Neked is Jay. – mosolyogtam rá kedvesen.

- Csak kérdezni akartam, hogy neked jó lesz- e brownie reggelire? – érdeklődött. Hmm… nem igazán szoktak browniet enni reggelire, hiszen az egy sütemény. De miért is ne?

- Persze. Pár perc és megyek – mondtam, majd feltápászkodtam az ablakpárkányról. Bólintott, majd becsukta az ajtót. És igen. Abból a pár percből egy jó fél óra lett. Először is megágyaztam, aztán bementem a (saját) fürdőmbe, hogy vegyek egy gyors frissítő zuhanyt. Miután kikászálódtam a zuhanykabinból, felöltöztem. A nyárra és a melegre való tekintettel egy rövid ujjú, mintás pólót kaptam ki a bőröndömből, amiből még nem igazán volt időm kipakolni, és egy combközépig érő farmergatyát, valamint egy kereszt alakú nyakláncot tettem fel kiegészítő gyanánt és egy barackszínű balerinacipőt.

 A hajamat gyorsan kivasaltam, dobtam fel egy minimális sminket, és viharzottam is le a konyhába. Pont velem egy időben jött ki a szobájából Marie is, aki eddig gondolom sminkelt, ugyanis az arcát, mint mindig, most is tökéletes színek tarkították. Szép volt így.

- Jó reggelt May – mosolyogtam. Igen, mint ahogy Emmát Emm-nek szoktuk néha becézni, engem pedig Nins-nek a lányok, Marie-nek is van egy beceneve. Az övé May. Visszaköszönés után együtt mentünk le, ahol Emma, Lottie, Fizzy, és a két kis ikertündér, Phoebe és Daisy ültek a tévé előtt. Lott, ahogy meglátott, felpattant és megölelt. Ugyan így tett Emm is, majd bementünk a konyhába segíteni Jay-nek. A lépcső felől pár perc múlva trappolást hallottunk.

- Széép jóóó reggelt mindenkineeeeeeeeek! – nyújtotta el a betűket Louis idétlenül, majd odaköszönt a kishugainak, akik még mindig tévéztek. Őt látva elmosolyodtam, és nem tudtam róla levenni a szemem. Hogy lehet nekem ekkora szerencsém, hogy pont az ő testvére az én legjobb barátnőm? Ilyen nincs. Hirtelen egy kezet láttam elsuhanni az arcom előtt.

- Hahó, Nina! – feleszméltem a bámulásból, és a meglepetéstől ugrottam egyet, ugyanis a kéz tulajdonosa nem más volt, mint a szupersztár, aki konkrétan csak néhány centire volt tőlem.

- Mi? Mi van? Bocsi, nem figyeltem. – pirultam el totálisan. Lou elvigyorodott, majd elinvitált, hogy segítsek neki teríteni. És igen, a reggeli közben is szerencsésen csak őt tudtam bámulni.

- Lányok, azt gondoltam, hogy reggeli után elmehetnénk a játszótérre, amit tegnap megbeszéltünk, mert Lola az előbb írt, hogy tíz perc múlva ott vannak. – lelkesedett be Lottie. Ja, igen, a találkozó. Szinte el is felejtettem. Mivel mindenki beleegyezett, és Jay csak annyit kért, hogy ebédre érjünk haza, asztalbontás után elmentem a szobámba, felkaptam egy citromsárga kistáskát, beledobáltam az olyan szükséges dolgokat, mint telefon, fülhallgató, pénztárca vagy éppen papírzsepi, aztán lementem a nappaliba. Fizzy, Lottie, és Marie már ott voltak. Mikor Emma is megérkezett, elindulhattunk. Charlotte egész úton (ami amúgy csak tíz perc volt) mesélt a barátairól, és felkészített minket. Mikor odaértünk a kis játszótérre, ez a kép fogadott minket: egy zöld(?) hajú lány a hintában ült, őt lökte egy fekete hajú, emós és punk keverék stílusú fiú, és közben nagyokat nevettek. A csúszdán ült egy szőke, hosszú, hullámos hajú, fehér bőrű lány, aki zenét hallgatott, mellette állt egy barna hajú lány, aki szintén olyan erősen volt sminkelve, mint Marie, de az ő kreol bőréhez nem nagyon illett. A mászókán pedig egy szőke és egy barna hajú fiú beszélgettek. A szőke egész helyes volt. Igaz a barna is, de ő máshogy. A maga lazasága és nemtörődöm stílusa állt neki jól, míg a szőke inkább aranyosnak tűnt.

- Sziasztok, srácok! – kiáltotta el magát Lottie.

- Hey, Char! Hát ideértél! – szólalt meg a barna hajú, laza stílusú fiú.

- Lottie! – kuncogott a zöld hajú lány és megölelte őt. Aztán minket is észrevett.

- Sziasztok, Lola Waldorf vagyok. – mosolygott kedvesen, majd megölelt mindenkit egyesével. – Ő itt a barátom, Edward Mcfloyd, de mindenki Ed-nek hívja. – mutatott a punk-emós fekete hajú srác felé, mire az mosolyogva intett egyet.

- Lola, innen átveszem. Skacok, ő itt Nina – mutatott felém, mire én esetlenül intettem egyet körbe – Marie, Emma, és Fizzy-t már ismeritek. – nevette el a végét.

- Ja, heló Fizz, mi a pálya? – ment oda hozzá a szőke hajú fiú, és lepacsiztak.

- Lányok, ők itt az itthoni barátaim. Lolát és Ed-et már ismeritek. – kezdte, mire mi bólintottunk.

- Ő – mutatott a szőke hajú, kísértetiesen fehér bőrű lányra, - Evelyn, akit mi mindig csak Evy-nek hívunk, Fizzy legjobb barátnője. Ő – biccentett a kreolbőrű, erősen sminkelt lányra, - Nicky, az egyik osztálytársam. Az a két jómadár pedig – intett a szőke és a barna hajú fiú felé, akik vigyorogva biccentettek felénk, - Ryan és Greg, a suli legbalhésabb fiúi. Igyekeztem mindent memorizálni. A zöld hajú lány Lola, a barátja, Ed, Felicité legjobb barátnője, Evelyn, a sminkelt lány, Nicky, a szöszi, Ryan és a laza, Greg. Miután a bemutatkozás minden formáján túlestünk, és nagyjából összeismerkedtünk, szóba elegyedtem Lolával. Nagyon édes lány, és a morc külső ellenére Ed is aranyos. Velük jöttem ki a legjobban. Viszont Nicky-nek nem hiszem, hogy én leszek a szíve-csücske. Úgy vettem észre, hogy nem igazán kedvel, és nekem sem olyan szimpatikus. Ryan és Greg tényleg bajkeverők. Olyan sztorikat meséltek, hogy én csak pislogtam. Ki sem nézném belőlük, ha bár meg kell hagyni, nagy mókamesterek mindketten. Mielőtt elmentünk volna, telefonszámot cseréltem Lolával (vele May, és Emm is), Evy-vel és a két cselszövővel, valamint megígértem Lolának, hogy holnap, vagy holnap után is eljövünk Lottie-val. Ed megosztotta velem, hogy nekik ez a törzshelyük, nagyon sokszor szoktak idejönni suli után, illetve hétvégén hülyülni, meg minden, és, hogy most már minket is szívesen látnak. A hazafelé út a gondolataimba merülve telt, míg hallgattam a lányok csacsogását. Lottie segítségével új barátokra tettem szert?

Chapter 4. - Lazíts!

Hi!:) Köszönöm az eddigi megtekintéseket és a visszajelzéseket, amiket kaptam! Nem is sejtitek, hogy mennyire jól esnek nekem a dicsérő/buzdító szavak, valamint az építőkritikák. Az előző két részhez nem kaptam komikat, viszont sokan dicsérték. Nagyon-nagyon hálás lennék, ha kapnék a bloggerektől is visszajelzéseket/kritikákat, hogy tudjam, jól csinálom-e, amit csinálok. A fejezetről: Nem kellett tudósnak lenni, hogy kitaláljátok, az előző fejezet vége kiről szólt. Ez most kiderül. Nem lett valami eseménydús rész, és ezért bocsánatot kérek. Na nem is jártatom tovább a számat. Jó olvasást!:)

Have a nice day guys!:) xx Ani

Vigyorogva felállt az ágyból, ahol eddig tévézett és közben a laptopján gondolom twitterezett, és odajött hozzánk.

- Héj, Lott! Ő az, akiről meséltél? – mosolygott a húgára, mire az bőszen bólogatni kezdett.

- Louis vagyok. – nyújtott kezet, mire én elég érdekes képet vághattam, mert hangosan felnevetett. De most komolyan. Ki ne tudná, hogy ki ő?

- Én meg Nina. – mosolyogtam, majd kezet ráztam vele. Hirtelen magához rántott és megölelt. Lefagytam. Louis Tomlinson most tényleg megölelt engem? Nagy valószínűséggel igen, mert a gyomromban ezernyi pillangó kelt életre és vad táncba kezdett. Esküszöm, ha Louis nem tart erősen, ott helyben elájulok. Mosolyogva visszaöleltem, majd néhány másodperc múlva elengedtük egymást.

- Ha jól tudom, directioner vagy igaz? – vigyorgott rám. Kétségbe esve kerestem Lottie tekintetét, aki csak mosolygott, és hatalmas nagy tengerkék szemeivel azt üzente, hogy „Nyugi. Vegyél mély levegőket és válaszolj normálisan. Ő is csak egy átlagos fiú.”.

- Igen. Nagy rajongótok vagyok. – varázsoltam egy mosolyt az arcomra, miközben alig láthatóan kifújtam a levegőt és próbáltam arra koncentrálni, hogy ne ájuljak el, valamint, hogy ne törjek ki sikításban.

- Gyertek már beljebb! Hugi! Hozz légyszi egy kólát! – nézett kedvesen Lottie-ra.

- Lou, nem vagyok a csicskád! – motyogta a lány, mire Louis elővette a kiskutyanézését, amitől én konkrétan elájultam.

- Hjaj, jól van. Hozom. Nins, kérsz valamit? – nézett rám Lottie. Megráztam a fejem. Lottie a Live While We’re Young-ot dúdolva kiszambázott a szobából, amin a bátyja jót mosolygott.

- Nina! Csüccs, le! – paskolta meg az ágyát, amin egy kék dísztakaró pihent. Vonakodva bár, de tettem, amit kért. Körbenéztem a szobában. Kék fal, ami a barna laminált padlóhoz tökéletesen dominált, két szekrény, az egyik ruhásszekrény, a másikon könyvek, DVD-k és CD-k sorakoztak. Az egyik szekrény mellett volt egy hatalmas komód, amin a tévé, a DVD lejátszó és a hifi kapott helyet. A polcokon és az éjjeli szekrényen Louis és a húgai gyerekkori képei, és néhány fotó amin a One Direction-beli srácokkal volt. Megállapítottam, hogy igazán otthonos kis szobája van. Ő is lehuppant mellém a hatalmas franciaágyra.

- Héj, lazíts már. Úgy ülsz ott, mint aki karót nyelt. Zavarban vagy ugye? – kérdezte kedvesen.

- Hát… igen… egy kicsit. – pirultam el, és lányos zavaromban csavargatni kezdtem az egyik hajtincsem.

- Figyelj. Nem kell ezért furcsán érezni magad. Én is csak egy átlagos srác vagyok, akinek mindene a zene. Kezelj engem úgy, mint egy fiúhavert. – vont vállat.

- Hát az elég nehezen fog menni, mert nincsenek fiúbarátaim. – mondtam, és magamba hozzátettem, hogy lánybarátokból is csak hárommal ajándékozott meg az Isten.

- Segíteni fogok neked. Bízz bennem! – vigyorodott el, majd nekem dobott egy párnát, én meg elnevettem magam és visszadobtam neki. Nem hittem el, hogy ez történik velem. Annyi szenvedés után, amin keresztülmentem, oly sok könny, maró fájdalom, különcködés, kitagadott érzés, megaláztatás, és bánattal teli év után, most végre úgy érzem, hogy igazán tartozom valahova. Hogy vannak barátaim. És nem is akármilyenek…

Míg én belemélyedtem a gondolataimba, a legidősebb Tomlinson lány visszaért a kólával és hozta magával Marie-t és Emmát is, akik, mikor meglátták, hogy Louis mellett ülök, lefagyva megálltak.

Lottie, miután odavitte a testvérének az innivalót, nevetve oldalba bökte Marie-t és elhúzta a kezét Emma szeme előtt, akik ezek után felocsúdtak a döbbenettől és dadogni kezdtek, meg össze-vissza makogtak mindent. Mikor végre összeállt a kép a fejükben, és tisztáztunk mindent – Louis bemutatkozott, nekik is elmondta, amit nekem, és a két barátnőm szerencsére megértette – kimentünk az ebédlőbe, mert Fizzy bekopogott, hogy kész az ebéd. Jay isteni amerikai palacsintát sütött nekünk. Nem is tudtam, hogy ilyen jól tud főzni, Lottie sosem említette.

-  Lányok! Megbeszéltük pár barátommal, hogy holnap találkozunk a közeli játszótéren. Gyertek velem! – vetette fel Lottie. Mondta, hogy be fog mutatni majd, az itthoni barátainak, de nem voltam benne biztos, hogy fel vagyok rá készülve, hogy új embereket ismerjek meg. Mi van, ha ugyanúgy kigúnyolnak, lenéznek és kibeszélnek a hátam mögött, mint az osztálytársaim?

- Felőlem rendben. – mosolygott Marie.

- Emm? – nézett Lottie a szőke lány felé.

- Oké. – válaszolt Emma. Mindhárman felém néztek és az én helyeslő válaszomra vártak.

- O… Oké. Elmegyünk veled holnap. – erőltettem magamra egy mosolyt, de belül egész máshogy éreztem magam. Miközben Felicité azt próbálta megtudakolni a nővérétől, hogy ő is velünk tarthat-e a játszótérre, én aggódtam. Hogy mi miatt? Amiatt, hogy össze fogok törni. Újra…