Sziasztok drágák!:)
Kérlek szépen ne haragudjatok rám, hogy eddig húztam az új fejezetet, de iszonyatosan le vagyok maradva az írással, és az a helyzet, hogy ihletem sincs igazán, plusz tegnap előtt jöttem haza a nyaralásból. Tudom, nem kéne kifogásokat keresnem, de tényleg így van.
NADE! Cserébe hoztam nektek egy új részt, ami -igaz, nem olyan eseménydús -, de kissé izgalmas. Viszont nem sikerült annyira jól, mint azt én szerettem volna, de remélem, azért tetszik. Jó olvasást, és további szép nyarat!:) Bye... xoxo ~Anne Norina Joiner~
- Nina. – mondtam reménykedve, hogy nem haragszik rám annyira és beenged. Hallottam, ahogy sóhajt egyet.
- Gyere be. – mondta. Remegő kézzel lenyomtam a kilincset és már bent is voltam. Niall az ágyon ült, kezében a gitárja. Mikor meglátott, magára erőltetett egy mosolyt, de tudtam, hamis mosoly volt az.
- Minden rendben? – ültem le mellé.
- Persze. – mielőtt kimondta volna, hezitált egy kicsit. Megöleltem őt, ám ő nem zárt karjaiba szorosan, mint máskor.
- Annyira sajnálom. – néztem gyönyörű kék szemébe, amely kicsit fátyolos volt.
- Tudod, amióta ismerlek, el akartam mondani, hogy mennyire tetszel nekem. De nem mertem. Túl gyáva voltam hozzá. És már akkor is láttam, hogy Harryvel hogy néztek egymásra, tudtam, hogy őt szereted. De… - sóhajtott – én is beléd szerettem. Nagyon.
- Niall én…
- Ne! Hagyd, hogy végigmondjam! Szeretlek, és nekem az a fontos, hogy te boldog légy, hiszen megérdemled. Nem lehetek önző, rád kell gondolnom, a te boldogságodra. És ha azt Harrynél találod meg, akkor én elfogadom, és ígérem, ha kell, többé rád sem nézek, csakhogy neked jó legyen. – mondta halkan, s a „többé rád sem nézek” résznél nyelt egyet.
- Niall, de én így nem vagyok boldog! – akadtam ki.
Kérdően rám nézett, várta, hogy folytassam. Nagy levegőt vettem, s belekezdtem mondandómba.
- Az elő nap, mikor megérkeztetek, Harry bűvölt el a legjobban. A szemei, a haja, mindene… Nem tudtam tőle elszakadni, többet akartam belőle. Ez a második napon is így volt, habár mindenkit nagyon kedvesnek tartottam, egyedül Harry fogott meg. Téged csak egy aranyos srácnak láttalak, aki nagyon barátságos, jókat lehet vele beszélgetni, hülyülni. De amikor elraboltak, átgondoltam mindent, és rájöttem, hogy minden kis mozzanat fontos lehet az életben. Eldöntöttem, hogy mindenkivel kedves leszek, mindenkire figyelek, és igyekszem más embereket is jobban megismerni, mint őt. Miután hazakerültem, te voltál az első, aki megkérdezte, hogy hogy vagyok, és akkor olyan gyengéd voltál velem, mint soha senki más. Folyton simogattál, azt mondtad, megvédesz, melletted biztonságban vagyok. Nem is sejted, milyen jó volt hallani, hiszen velem csak egy ember foglalkozott úgy rendesen, az eddigi életemben, az pedig az anyukám. Akkor kezdtem rájönni, hogy te nem csak egy édes srác vagy, és nem csak haverkodni lehet veled, hanem a szememben több lettél. Rájöttem, hogy milyen helyes vagy, jóképű, figyelmes és még ezer meg ezer pozitív jelzőt fel tudnék rád sorolni. És igen, megtetszettél nekem. Nem is kicsit! Ám amikor Harry megcsókolt, ez az érzés háttérbe szorult és helyét átvette a Harry iránti vágy. Láttam, hogy milyen szomorú vagy miattunk, és ez engem is azzá tett. Mikor Harry megkérdezte, lennék-e a barátnője, őrülten boldog voltam. De aztán eszembe jutottál, és arra jutottam, hogy nemet mondok. Ám az eszembe beleférkőzött az a kis szó, és kimondtam. Igent mondtam neki. Majd’ megszakadt a szívem, mikor megláttam, hogy mennyire fáj neked együtt látni minket, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom ezt az érzést. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy fájdalmat okozok neked. Gyűlölöm magam ezért. – osztottam meg vele a gondolataimat.
Lesokkolódva nézett rám. Félőn a szemébe néztem, de ő még mindig csak bámult rám. Percek teltek így el. Már az hittem, hogy valami baj van, hiszen nem is pislogott közben, mikor megszólalt.
- Én… uhm… szóval… erre nem tudok mit mondani. – rázta a fejét hitetlenül. Sóhajtottam egyet.
- Akkor te most… izé… belém is szerelmes vagy? – kérdezte értetlenül. Fájdalmasan lesütöttem a szemem. Hogy szerelmes vagyok- e belé? Niall Horan-ba, az ír fiúba, aki mindig megnevettet, aki ha rajta múlna, sosem lennék szomorú, aki mindig megvigasztal, aki ha énekel, ezernyi pillangó száll fel a gyomromban, és majd’ elalélok mézédes hangját hallva, és akinek gyönyörű kék szemeibe nézve eláll minden szavam? Őszintén megvallva fogalmam sincs. Harrynél is ezt érzem, és nála valahogy minden kötelék erősebb. Felnyitottam szemeimet, Niall még mindig engem vizslatott válaszra várva.
- Én… - sóhajtottam, s összeszedtem gondolataimat. – Nem tudom, érted? Azt… azt hiszem igen. – nyögtem ki végül. Lassan bólintott, majd pár perc csönd következett. Furcsamód nem éreztem kínosnak, inkább megnyugtató volt. Mindketten gondolatainkba merültünk.
- Akkor kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet a szőkeség. Kissé elmosolyodtam azon, hogy Harry is ezzel kezdte, amikor megkért, hogy legyek a barátnője, én pedig rávágtam, hogy „Persze, de most tetted meg”. Viszont most sem a hely, sem az idő, sem a helyzet nem volt alkalmas az efféle humorizálásokra, így csak bólintottam egyet.
- Nem kertelek. Megcsókolhatlak? – kérdezte szemembe nézve. Most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenve bámuljak rá. Egyszerűen nem tudtam mit mondani, mert igen, nagyon is kívántam a csókját, és nem is ellenkeztem volna, ha Harryvel nem épp az előbb jöttünk volna össze. Hezitáltam és ezt ő is észrevette. Közelebb ült, és végigsimított az arcomon. Szememmel követtem ujjainak mozgását.
- Kérlek, hadd csókoljalak meg! – nézett szemeimbe. Szinte már könyörgőnek éreztem hangszínét, ezért háttérbe zárva a Harryhez fűződő érzéseimet, valamint az agyamban sípoló vészjelzőt, miszerint ez egyáltalán nem helyes, bólintottam.
Még közelebb csúszott, kezeibe fogta arcomat, majd szemembe nézett. Ismét elmerültem a tengerkék íriszekben. A szemei egyszerűen még mindig annyira meg tudnak babonázni, bárhogy is tiltakozok ellene. Száját az enyém felé közelítette. A távolság vészesen fogyott közöttünk. Öt centi, három, egy, pár milliméter és ajkait végre az enyéimen éreztem. Bizsergés futott végig a testemen, érzékeimre szinte drogként hatott Niall csókja, illata, és egyszerűen nem tudtam vele betelni, még többet akartam belőle. A bizsergés csak egyre nőtt, mikor engedtem, hogy a fiú nyelvével is kényeztethesse ajkaimat. Beletúrtam szőke hajába, ő pedig arcomat, valamint barna tincseimet simogatta. Ledöntött az ágyára, és felém mászott, majd folytattuk ajkaink túlfűtött mozgását. Nem tudom, mi ütött belém, de abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy szükségem van rá. Szenvedélyes csókunkat Niall szakította meg, de csak épp pár másodpercre, hogy nyakamat hinthesse be angyali csókjaival. A levegőt szaporábban véve, gondolataimat teljesen kizárva élveztem, amit az ír fiú művel velem. Józan eszemet már csókjánál elvesztettem, nem fogtam fel, mit is csinálunk. Niall eközben ajkait lejjebb vitte, és már éppen húzta volna le rólam a pólómat, mikor bevillant, hogy most tulajdonképpen mi is történik köztünk.
- Niall…- nyögtem, miközben kezeimmel próbáltam őt eltolni magamtól. Úgy látszik, neki is leesett, hogy mi történik, mert azonnal elugrott tőlem az ágy másik végébe. Mindketten nehezen lélegeztünk. Nem mertem ránézni, helyette inkább csak a hajamat próbáltam megigazítani, majd az ölemben lévő kezemet vizslattam, mintha valami érdekes lenne rajta.
- Nina én… sajnálom. Kérlek szépen, ne haragudj rám, nem tudom, mi ütött belém, csak elragadott a hév és… - szólalt meg percekkel később Niall, de megakadt, nem tudta, mit mondjon. Félve ránéztem. Mélykék szemei engem pásztáztak, és még mindig csillogtak az előbbi tettünk miatt. Nagyot nyeltem, hogy elfelejtsem az avval kapcsolatos gondolataimat, hogy mi lett volna, ha esetleg továbbmegyünk.
- Niall, e-ez az é-en hibám is volt, n-nem kellett volna igent mondanom neked, mikor tudtam, hogy ú-úgysem tudok majd magamnak parancsolni. – a végét suttogva mondtam, és csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg, de ez a remény szertefoszlott, mikor óvatosan elmosolyodott, és egy kicsivel közelebb húzódott hozzám. Egyébként, amit csak pár ember tud rólam az az, hogy dadogok, ha nagyon ideges vagyok.
Mire feleszméltem, az ír fiú újra mellettem ült.
- Niall, ne… - kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nyugi, nem akarlak letámadni. Én csak nem értem, hogy miért mondtad ezt, mikor most jöttél össze Harryvel és állítólag őt szereted. – mondta összezavarodottan.
- Figyelj, én sem tudom miért, de próbálom a fejemben összerakni a dolgokat, csak most még nehéz. Tudod, tisztázni akarom magamban az érzéseimet, mert magam sem tudom, hogy melyikőtöket is szeretem igazából, és ez egyszerűen felfoghatatlan, mert ilyen még soha nem történt és ez a helyzet megrémít. – öntöttem ki neki a lelkem. Bólintott egyet.
- Lehetne, hogy…
- Nem szólunk Harrynek erről. – fejezte be az elkezdett mondatom egy bólintás kíséretében.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan.
- Na menj, már biztos aggódik érted.
- Niall…
- Nyugi, jól leszek. – mosolygott biztatóan.
Nyomtam egy puszit az arcára, és lefelé vettem az irányt.
Mindenkit a nappaliban találtam. Perrie rám nézett, mire vetettem felé egy „minden rendben, majd később elmesélem” pillantást, és odaültem Harry mellé.
- Hol voltál? – kérdezte, miközben nyomott egy puszit ajkaimra.
- Csak Niall-nél. – mosolyogtam rá kissé nyugtalanul, amit reméltem, hogy ő nem vett észre. Bólintott. Ezek szerint megúsztam.
-Lottie, Nina, Emma, Marie! Ed az előbb hívott, hogy egy helyi rockbanda, akikkel jóban van, holnap koncertet ad az egyik városi parkban. Nem akarunk elmenni? – kérdezte Lola, miközben a pöttyös, bajusszal ellátott telefonját szorongatta.
- Nekem oké! – adta meg az egyértelmű választ May, és mivel mindenki beleegyezését adta, holnap, délután kettőkor rock koncertre megyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése