Chapter 11. - A váltságdíj

Sziasztok drága olvasóim!:)

Igaz, hogy minden vasárnap hozom csak az új fejezeteket, de mivel holnap elutazom, és előreláthatólag egész jövő héten nyaralok majd, VASÁRNAP NEM FOGOM HOZNI AZ ÚJ FEJEZETET, ezért a vasárnapit most hozom, jövő héten pedig remélhetőleg haza érek addig. El sem tudom mondani, mennyire de mennyire köszönöm a megtekintéseket. Komolyan, pár nap alatt 800-ról több, mint 1000-re nőtt a blog nézettsége. Nagyon hálás vagyok nektek! Köszönöm szépen! Nem is fecsegek tovább, íme az új (és szerintem izgalmas) fejezet.

Have a nice day guys!:) xx Ani



*Lottie Tomlinson szemszöge*

A nappaliban ültem Lolával, Fizzy-vel, Phoebs-szel, Daisy-vel, Emmával és May-jel karöltve, de nem beszélgettünk, nem néztünk tévét, valamint nem nevetgéltünk, ahogy szoktunk, csak csendesen, szótlanul néztünk ki a fejünkből, míg a bátyámék és Eleanor intézkedtek a pénzzel kapcsolatosan.
- Lottie, ugye Ninának nem lesz semmi baja? – kérdezte halkan, mézédes, kislányos hangján Phoebe. Gyorsan megráztam a fejem, és kiviharzottam a nappaliból. Furdalt a lelkiismeret, hogy nem nyugtattam meg a húgomat, de az igazság az, hogy magamat sem tudom megnyugtatni. Felmentem az emeletre, s benyitottam találomra egy szobába, ami, mint kiderült Harryé volt.
Levetettem magam az ágyra, s hagytam, hogy könnyeim eláztassák arcomat és a hideg párnát. Ha valami történik Ninával, azt sosem bocsátom meg magamnak. Úgy érzem, én tehetek az egészről. Ha nem rángatom ide magamhoz, Doncasterbe, akkor valószínűleg most is vihognánk valami kis apróságon, ám számunkra igenis fontos dolgon webkamerán. Egy kezet éreztem a hátamon, ami lassan simogatni kezdett. Olyan… megnyugtató volt.
- Ne sírj hugi! Minden rendben lesz! – csitítgatóm személyében a bátyámat, Louis-t véltem felfedezni, de hallottam, hogy ő sem igazán hiszi el, amit mond. Ideges volt, és majdnem ő is sírt. De tartotta magát, hiszen ő a férfi, és a legidősebb közülünk. Felkeltem a párnáról, s bevackoltam magamat karjai közé. Ringatni kezdett, és dúdolgatni valamit, mint régen. Karjai között úgy éreztem magam, mint amikor még csak négy-ötéves voltam, s féltem éjszaka a vihartól, ezért átmentem az ő szobájába, bebújtam mellé az ágyba, és hozzábújtam. Akkor is olyan megnyugtató volt. Úgy éreztem, ő mindentől megvéd, mellette nem eshet semmi bajom.
- Mi lesz, ha nem? – szipogtam egy kis idő után.
- Mi van, ha Nina már rég… – nem tudtam folytatni, mert szememből egyszerre újra folyni kezdtek sós önnyeim, amik összevizezték a testvérem szürke pólóját.
- Nem! Ilyenre ne is gondolj! Minden rendben van Ninával. Paul nemsokára idejön a pénzzel, és kiváltjuk őt. Nem lesz semmi baj pöttöm! – pöttöm… így hívott régen. Már évek óta nem használta ezt a becenevet, és most olyan jó volt hallani. Elhittem, amit mond. El akartam hinni. Újból ringatni kezdett, s éreztem, hogy szempilláim lassan lecsukódnak, és elszenderedek.


*Nina Eversound szemszöge*

-Hmm… úgy látszik, hogy a „szupersztárocskáidnak” korántsem vagy olyan fontos, mint hittem. Már csak három órájuk van a huszonnégyből. – vigyorgott gúnyosan.
- Úgy sem tennéd. Nem tudnád megölni a saját lányodat. – néztem rá undorodva, s a félelemtől kissé megremegtem.
- Ó, dehogynem bogaram! – vetett rám egy lenéző pillantást.
- Ne hívj így! – szóltam rá higgadtan. Épp vissza akart szólni, mikor megcsörrent a mobilja.
- Aha, igen. Most? Jó. Akkor viszem a lányt, te meg hozd a táskákat és a repülőjegyeket. Jó. Akkor fél óra múlva. Szia. – hallottam a telefonbeszélgetés egyik felét. Odajött hozzám, felrántott a földről. Kissé felnyögtem a durva érintés miatt.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
- Semmi közöd hozzá. Legyen elég annyi, hogyha a barátaid közül egyvalaki elhozta a pénzt, a megbeszélt helyre, akkor mehetsz vele, és élheted tovább a szánalmas kis életedet, engem pedig vár Amerika, de ha beleköpnek a levesembe, akkor téged vár a másvilág bogaram. – mondta, miközben leragasztotta a szám, és bekötötte a kezem, majd kicibált az ajtón. A nap széles sugarai elvakították a szemem, hiszen régóta voltam odabent a sötét raktárban, így a pupilláim kitágultak, a mostani fénynek pedig nem éppen kellemes hatása volt.
„Drága” édesapám felcibált a fekete furgonba, amibe jó erősen feldobott, minek hatására felvisítottam.
Körülbelül húsz percet utazhattunk. Közben azon gondolkoztam, hogy máshogy is juthatott volna pénzhez. Például kirabol egy bankot. (Volt már rá példa). Vagy hitelt vesz fel. Vagy tudom is én. Mért pont én? Képes volt elrabolni a saját lányát és azzal fenyegetőzni, hogy megöli, ha nem kapja meg a pénzét. Eszközként használt engem. Érzetem, hogy arcomon lecsordul egy könnycsepp, hisz ő mégiscsak az apám.

Húsz perc utazás után megérkeztünk. Valahová. A furgon hátsó részében voltam, ahol nincsenek ablakok, ergo nem láthattam, hogy hol vagyunk. Apa kiszállt a kocsiból. Hallottam, ahogyan beszél valakivel. Majd egy másik férfi is beszállt a kocsiba, de nem az, akivel elraboltatott.
- Na bogaram! Most megtudjuk, hogy mennyire is vagy fontos a barátaidnak! – vigyorgott gonoszul a férfi, akivel körülbelül az egész eddigi életemet leéltem. Megforgattam a szemeimet. Tudom, hogy ők soha nem hagynának cserben. Vagy mégis? Magamban folyamatosan egy imát mormoltam. Hiszen csak imádkozni tudtam, hogy a fiúknak sikerült összeszedniük a pénzt. Jelen pillanatban csak Istenben és bennük bízhattam. Körülbelül tíz perc múlva ismét megálltunk. A két ember kiszállt, és beszélni kezdtek. Nem értettem semmit, hiszen a furgon hangszigetelt volt. Nagyon izgultam. De ha meg kell halnom, akkor erős leszek, és szembenézek a halállal.
„Légy erős az életben. Sosem tudhatod, hogy mit hoz a holnap.” – mondta egyszer anya. Mikor kicsi voltam, minden éjjel, mielőtt lefeküdtem volna, betakargatott, mesét olvasott és mondott nekem ilyen bölcsességeket, tanácsokat. Az elmúlt években szinte kórosan próbáltam betartani a tanácsait, hogy ezzel is segítsem nehéz életünket. Apa ellen is mindig harcoltam. Soha nem adtam fel. Az sem számított, hogy lelkileg már régen egymillió darabra törtem, de muszáj volt állnom a sarat. Erősnek kellett lennem anya és Diana miatt. Most belegondolva, jobb, hogy anyáék elválltak. Így vagy úgy, de mindketten új életet tudnak kezdeni. Anya végre boldog lesz, apu pedig felőlem mehet Amerikába, Ausztráliába, Európába, bárhová, csak hagyjon minket békén.

Gondolatmenetemből az említett személy durva érintései hoztak vissza a valóságba. Konkrétan ledobott a földre.
- Ne! Kérem, ne bántsa őt! – hallottam egy ismerős hangot. Felnéztem. A megkönnyebbüléstől könny szökött a szemembe, ami egy nagy, kövér könnycsepp formájában távozott. Ezt követte még körülbelül öt-hat. Zokogva próbáltam Louis nevét visítani, de a ragasztótól, ami a számba furakodott nem volt könnyű.
- Add ide a táskát! – mutatott apa a táskára, ami Lou-nál volt, és amiben gondolom a megbeszélt összeg pihent.
- Először adja vissza Ninát! – zihálta idegesen Louis rám pillantva, miközben én még mindig zokogtam. Végül hosszas vita után Louis adta át először a pakkot, apa pedig mégegyszer undorodva végigmért engem, majd valósággal átrúgott. Lou lábai előtt értem földet, aki gyorsan felsegített, és jó szorosan karjaiba zárt, miután kikötözte a kezem.
- Shh… semmi baj. Mostmár itt vagyok. Minden rendben. Nins! Shh… ne sírj kislány! – motyogta hajamba, miközben én úgy szorítottam a pólóját, mintha az életem múlna rajta, s közben mellkasába zokogtam.
- Hmm… ez pont egymillió. Szép munka! Na, pá bogaram, remélem, soha nem látlak többé. Üdvözlöm Dianát és édesanyádat! – illetett meg egy utolsó lenéző pillantással, majd társával együtt beült a furgonba, és elhajtott.
- Leveszem rólad a ragasztót. Lehet, hogy egy kicsit fájni fog. – suttogta Lou. Gyorsan, mégis gyengésen húzta le rólam a rossz ízű szalagot.
- L-Louis! – nyöszörögtem, majd újra karjaiba omlottam.
- Olyan rossz volt. – suttogtam. Mindenem remegett.
- Tudom. Nina, te jó ég… mindened tiszta vér. Gyere, haza megyünk. – mondta halkan, majd kézen fogott, de még nyomott egy utolsó puszit a homlokomra, s olyan gyengéden, ahogy csak tudott segített beülni a méreg drága Range Rover-ébe, majd elindultunk haza, miközben a megkönnyebbüléstől elnehezedett a szempillám, és alig vártam, hogy végre ágyban legyek, hiszen már több mint huszonnégy órája nem aludtam.